Régi történet

Házunkig, a kocsiúton
Lábam nyoma sárba fagyott.
Kérdezte a szomszédasszony:
“Normális vagy?, kisleányom.”

Zsófi néninek feleltem:
Körömcipőmet féltettem.
Mikor a sár azt lehúzta
Sáros lett a lábam, talpam.

Nem léptem cipőmbe vissza.
Utam mezítláb folytattam.

Mégis sokan irigyeltek.
Szegénységem elrejtettem.
Körömcipőm kifényeztem.
Amíg a hó le nem esett
Csizmára azt nem cseréltem..

Történetem higgyétek el.
Nem volt járda és sötétben
Jutottam el a házunkhoz
Mezítlábam majd lefagyott,
Mikor ősz volt.

Versemhez egy kis adoma: 300 m,-t (vagy talán többet) kellett megtenni házunkig a betonúttól egy földúton. Ősszel sáros volt, és volt hogy reggelre meg is fagyott a sár. Abban az időben, amikor fiatal voltam tavasztól őszig vékony cipőben, szandálban jártunk dolgozni. Ha tél volt, akkor is nylon harisnyában, vékony kendő a fejünkön. Sapkát nem is emlékszem, hogy lehetett-e kapni. Akik a városban laktak, nekik természetes volt a harisnya, nem várakoztak buszra sokszor fél órát is. Ez télen nagyon kellemetlen volt, kemény minusz fokokban. Úgy 18 éves lehettem, vettem egy fekete nadrágot, megúntam, hogy a térdeim keményre fagytak. Úgy néztek rám, mint aki a Holdról esett le éppen. Visszaemlékezve, a csizma sem volt abban az időben fölkapott.