Magány

Omladozó vályog-falon
Évtizedek könnye csorog.
Valamikor e házikó
A boldogság tanyája volt.

Elszálltak a régi napok,
Emlékeken füst és korom.
A nap is rá ritkán ragyog,
Ősz lakója sosem boldog.

A kéménye nem füstölög,
A szegénység benne örök.
Szél süvít be az ablakon,
Az ajtaja ütött-kopott.

A tetőn a víz becsorog,
Szegény, öreg arca fakó.
Két lábon áll itt a nyomor,
Az emlékek könnye csorog.

Omladozó vályog-falak
Összerogynak egy éjszaka.
Pihenni tér, kripta várja,
Építtették hajdanában,
Amikor még élt a párja.

Temető-kert néma, csendes.
Búcsúztatja néhány ember.
Összesúgnak csendben, halkan,
Egy valakit hiányolnak.

Kicsit később, a sírhalmon
Díszes csokor, és azon
A fájdalom könnye csorog.