EMLÉKEK
Az a poros, hosszú út,
Amin egykor indultunk
Nem poros már, térköves.
Nem lepi por cipőnket.
Cipeltük a terhünket,
Fogtad fáradt kezemet.
Nem beszéltünk, ballagtunk.
Mikor néha megálltunk
Leültünk és hallgattunk.
Beszélgetnénk, késő már.
Volt egy útelágazás.
Továbbmentem, megálltál.
Mosolyogtál, nem szóltál.
Félúton lemaradtál.
Köszönöm drága Rita! Igen, 58 évesen, szinte félúton állt meg. Még a kórházban is, amikor már percei voltak hátra,
a nővér ráripakodott, hogy ne gyürögesse a paplanhuzatot. Mondtam neki, nem látja, hogy szenved, nem jókedvében
markolássza. Meg miután meghalt, ugyis kicserélték azt a nyavalyás huzatot. Néha ki kell írni magamból a sok
fájdalmat, helyette is.
“Továbbmentem, megálltál.
Mosolyogtál, nem szóltál.
Félúton lemaradtál.”
Szeretettel: Rita
Még annyit ehhez: Nem beszéltem ki mhelyemen ezt az asszonyt, kellett volna. Az egyik főnök titkárnője volt. Kért, hogy
beszéljem rá a férjem, építse vissza a tégla kerítését, kidőlt. Visszaépítette. Nem vitt magával kaját, gondolta, ha ingyen
dolgozik, megkínálja az asszonyka. Estefelé egy pohár vízet kért, még azt se kapott. De mennyi ilyen eset volt.
Szegény, segített, becsapták. Sokat dolgozott, feleslegesen. Nem hiszek, hogy van másvilág, de mikor ő átlépte az élet kapuját,
sosem felejtem el, mosolygott. Kívánom, ott több mosolygós emberek vegyék körül, mint az életben. Ne olyanok, akik érdekmosolygók.