Ne ítéljünk meg Valakit, míg nem látjuk

Ma ismét mesélek. Otthoni életünkről ritkán mesélek, ha volna még időm, talán írnék egy életrajzi regényt, amit Sütő András “Anyám könnyű álmot ígér” c. életrajzi regényére hivatkozva kezdenék: Nekem, amiről könyvében ír, mind meg volt, kiegészítve sok egyébbel. És akkor folytatnám.Más: Mikor ideérkeztünk Angliába, egy szállodában szálltunk meg. Magyar vezetője volt a szállodának. Bár sok embernek segítettünk, vissza ritkán segítettek otthon.Igaz, nem is kértünk soha segítséget, igaz azt se, hogy tönkre tegyenek bennünket. Ő annyit segített, kérés nélkül, azóta is áldással vagyok Felé. Közben Ő hazaköltözött. Nemrég kaptam egy vicces, angliai időjárásról szóló versemért olyan bántó szavakat, még az oldalról is kiléptem, pedig sokan olvastak. Bizony, nem dícsérendő az itteni időjárás. Azért költözött haza ez a kedves ismerős, mert azt mondta 13 foknál többre nem tudta a lakását felfűteni. És három kisgyerekkel ez nem igazán kellemes. Régen, mondják, nem voltak minusz fokok itt télen, vékony falakkal építkeztek, általában klinker téglával bevontak, hidegek. Nálunk egész nap hörög egy páraelszívó gép, mégis időnként le kell a falakat tisztítani a penésztől. Egyik ismerős mesélte, mikor költözött, akkor látta, gomba nőtt az ágya lábára. Most a címmel folytatnám: Nem igazán ismerem a szomszédokat, a fa kerítés eltakarja őket, meg kíváncsi ember sosem voltam. Nyáron az átszűrődő hangokról ítélem meg, ki is lakhat a szomszédban. Egy fiatalasszony, -akit úgy 35-40 évesnek gondoltam, és elhanyagoltnak, stb.- ma megjelent. A
legkisebb fia úgy elrúgta a cipőjét, gondolta nálunk landolt. Átnéztük az egész kertet, a fákat megráztuk, a cipő sehol. Én gondoltam, a harmadik szomszédig, hozzánk nem rúghatta el a kis 3 éves gyerkőc. Így most meglepődve láttam, szép, ápolt, kedves asszony, pedig mikor a gyerekekkel üvölt, a korábban leírtak illenének rá.
Közben egy órás keresés után a közvetlen szomszédjuk kertjében találta meg fiam a csöpp cipőt. A kisember addig egyik lábán cipő nélkül közlekedett.
Erről egy másik mezitlábas sztori is eszembe jut. Egyszer furcsa zajokat hallottam a bejárati ajtó felől. Nem nyitottam ki, csak az ablakon néztem ki. Láttam egy emberke hajtotta nyugovóra fejecskéjét az ajtó előtt. Szólongattuk, de időnként bekopogott, bebocsátást kérve. Nem nyitottunk ajtót, ha beesik, mit kezdünk vele. Aztán nagy sokára mégis elindult, talán kényelmetlen volt a fekhely. Fiam utána nézett, tud-e menni, nehogy autó alá essen. Közben megtalálta a mobilját. Elég drága masina volt, behozta. Másnap a fiatalember édesanyja föl is hívta a telefont. Fiam mondta, hol vehetik át. Meg is jelent, autóval, mezitláb. Kérdezte a cipőjét nem találtuk-e meg. Hát azt máshol vethette le.

Mára ennyit az itteni kis életről.