“MIRE MEGVÉNÜLÜNK”

Azon hosszú, rögös úton,
Mit az élet reánk szabott
Kísért szülő, testvér, rokon.
Voltak igaz, jó barátok,
Kiknek száma nap-nap fogyott.

Egy-egy könnycsepp út porában,
Moha lepte öreg fejfa,
Emlékük a szívkamránkban
Maradt meg utánuk mára.

Hogyha nagyon bánt a magány,
Új barátokra rátalálsz
Nagyon vigyázz!
Múltad után kutakodnak,
Elvesznek és hozzáadnak.

Aki veled nem taposta
Azt a rögös, keskeny útat
Nem lesz soha igaz barát,
Hajladozik, mint a nádszál.

“Mire megvénülünk” hidd el,
Megtanítja azt az élet:
Kevés ember, ki őszinte.
Hogyha nincs több, csak egyetlen,
Azt az egyet becsüljük meg.

Egy híján se ess kétségbe.
Fűzfa alatt, karosszékben
Hívd vendégül majd a csendet
Melléd ültet emlékeket.

/Vers címe: Jókai Mór azonos c. regénye/