Márton napi “lúdkaland”

Kellemes novemberi vasárnapot kívánok Mindenkinek

Kicsi voltam, pelyheske
Lettem udvar kedvence.
Egyszer én is felnőttem.
A vadlúdak felettem
Vé alakban repültek.
Csalogattak kedvesen:
“Gyere velünk keletre,
Márton napot ne várd meg!”
Rájuk mért’ nem hallgattam?
Késő bánat, maradtam.
Hangoskodtam, gágogtam.
Gazdaasszony megúnta.
Kisütötte zsíromat.

Ehhez kis mesével szolgálok. Fiatal koromban tartottam kacsákat, libákat. A piacon az árustól a nagyobbacska kacsákat, libákat válogattam ki. Persze, kiderült gúnár volt a nagyobbacska liba. Hangoskodtak mikor felnőttek. Mivel én életemben nem vágtam le állatot, a szomszédasszonyra maradt ez is, aki előtte megtömte, és egyiket neki adtam.
A kacsákkal meg úgy jártam, ahogy Konrad Lorenz is megfigyelte: A kacsa, akit először meglát, mikor kikel, azt követi, legyen az akár ember. Ha kimentem az udvarra, futottak utánam. Mindannyiszor megetettem őket, gondolva, éhesek, de nem, csak ezt a beidegződött szokást követték.